Szerelmem Henrietta!

Magamba szívom a levegőt, hogy örökké éljen bennem a pillanat,
Most utoljára a szemedbe nézek, hogy sose feledjem arcodat.
Most még vetek egy pillantást fénylő lelked drága csillagára,
Most még megölelhetlek, még egyszer, talán utoljára...
Most még érezhetem tested égető közelségét,
Hallgathatom léted halk éltető lélegzését....
Most még fáj, most még kínzó minden édes tett veled,
Most még mindig várom, hogy újra öleljelek.
Szeretném újra érezni, milyen jó volt veled,
Mint aznap este, mikor ölembe hajtottad a fejed.
Most még félelem fog el, ha arra gondolok,
Hogy nélküled várnak rám az üres napok.
Most még remegő könnycsepp szökik két szemembe,
Ha visszagondolok tiszta tekintetedre.
Most még érzek minden érintést, mit szívemnek adtál
És őrzök minden kedves szót, mit fülembe súgtál.
Újra azt a pillanatot akarom, mikor odabújtál hozzám.
Hisz, azt hiszem, szeretlek... Sajnálom.... Ne haragudj rám.




Tudom jól, megbántottalak,
Hiányoznak a bocsánatkérő szavak.
Nem tudom, mi bánt jobban,
Ha ellöksz s szívem már nem dobban.
Vagy ha elhiszed, ez vagyok én:
Hiába fuldoklok a Föld kemény peremén.
Nem tudom, de bocsáss meg nekem!
Mindenkinek van hibája, ezt én most elismerem.
Kicsit kívülről néztem ezt a Világot,
Nem vettem észre, szemem lát, de én nem látok.
Fájt belül: kiadtam magamból a bánatot,
Most már érzek s mosolygok, köszönöm jól vagyok.
De zavar, mert tudom jól, megbántottalak.
Lehet megkésve jönnek hát e bocsánatkérő szavak.